Szép márciusi reggel volt, hideg szellő fújt még ugyan, de a nap sugarai kitartóan melengették a park füvét, előcsalogatva a szégyenlős tavaszi virágok első bimbóit. A takaros kis házak ablakain visszaverődött az aranyos csillogás. A gondosan ápolt csinos virágágyások teljesen átlagos angliai kisvárosról árulkodtak. Az ártatlan szemlélő számára talán.

A lakók ébredeztek, s megkezdték a napjukat, álmosan pislogó apák görnyedtek kávéjuk fölé a konyhában, miközben nagy műgonddal sóhajtoztak az újság felett. Kiprovokálva ezzel kíváncsi feleségeik kérdését.
„Történt valami?”- csicseregték ilyenkor, a férj erre rendszerint csak megrándította vállát, vagy legyintett egyet ” Te ezt úgy se érted!”.
Így kezdődött minden reggel.
Lehajtottak a kocsi feljárón, köszöntek a szomszédnak, aki éppen a pázsitot locsolta, majd eltűnődve nézték a saját kis kertjüket. Végül megérkeztek a munkahelyre vagy az iskola elé, negyedórányi szenvedés és kín után, amit a hátsó ülésen ugráló, énekelő, vagy zenét bömböltető csemeték okoztak.

Míg a város másik szélén, ezek a reggelek teljesen másként zajlottak. De erről senkinek sem volt ideje elgondolkodni, miközben végighajtott az utcán, pillantásra sem méltatva a nagy szürke épületet, mely előtt elsuhantak. Nemhogy szemügyre venni azokat a kamaszkorú suhancokat, akik a kapuban álldogáltak szoros kis csoportokban. Ha véletlenül netán az egyik gyerek a kocsiablakon kinézve mutogatni kezd rájuk, akkor sem törődtek velük, csak olyan jelzőkkel illeték őket, mint „megátalkodott”, „bűnöző”, vagy „huligán”. S tovább hajtottak, pillanat alatt elfeledkezve róluk.

Az omladozó, szürkés épület az egyik legrégibb volt a városban, s a Szt. Ferenc árvaház nevet viselte.
Még a század elején építették a környékbeli árvák számára. S az óta nem is igen eszközöltek változást rajta. Mindig árvaház volt, eltekintve attól a három hónaptól, amikor itt rendezték be a kórházat, a háború idején.
Az intézmény híres volt szigoráról, s az alkalmazottak szívtelenségéről, amivel a növendékeket kezelték. De sosem tett ez ellen senki semmit, úgy gondolták nem véletlenül alkalmazták ezeket a módszereket.
Mindezek ellenére, köztudott volt, hogy a legtöbb tolvaj, betörő, vandál s nem ritkán gyilkos került ki a falai közül.

Így hát nem is olyan meglepő, hogy legszívesebben messze elkerülték volna az árvaházat, s környékét, de nem tehették. Ugyanis az utca túloldalán a helyi iskola állt, az egyik legjobb iskola a környéken, a Szt. Klára. Sokan a környező falvakból is idejáratták a csemetéiket.
Az iskolának is nagy híre volt, de épp az ellenkezőjéről. Az itt tanulók többségének biztosított helye volt valamelyik jó hírű egyetemen, mint az Oxford vagy Camebridge az ott tanuló ösztöndíjasak legtöbbje ebből az iskolából került ki.
Egyetlen hátrány a vele szemben épült árvaház volt hát, amit hiába kérelmezték oly sokszor, sosem sikerült bezáratni.
De ha ezt nem is, azt sikerült sokévi könyörgés, és néhány zsebbe csúsztatott száz fontos után elérniük, hogy a lelencek ne járhassanak az iskolába együtt a tisztes polgári gyerekekkel. S ezzel elvágták az egyetlen lehetőséget, ami a szülő nélkül felnevelkedő gyermeknek megadatott s egy szebb jövőhöz vezethetett volna.

Azóta a Szt. Ferenc színvonala még inkább lesüllyedt. S helyzet kezdett elharapódzni….

Az utca komor csendje rögtön felélénkült amint az egyenruhás, jól fésült diákok megérkeztek az iskola elé. Először az alsóbb osztályosok gyülekeztek, majd az idősebbek.
Az utca másik végén az árvaház kapujában egy kis csoport állt. Négy fiú és egy lány, kamaszok voltak. Megvető arccal bámulták az iskolába áramló tömeget.

Középen egy kócos fekete hajú fiú állt. Zöld szemeivel undorodva nézett egy törékeny szőke kisfiút, aki anyjának adott búcsú puszit. Bizonyára ez volt az első éve.
A fiú egy fekete, kopott bőrdzsekit viselt, megviselt tornacipővel és egy viharvert farmerrel, ami legalább három számmal nagyobb volt a kelleténél. Ujjai közt félig elszívott cigaretta lógott lustán.
Mellette egy vörös hajú, szeplős képű fiú állt, rajta egy sötétkék kardigán volt s egy lyukas bakancs a lábán.
A másik két fiú ugyanolyan széldzsekit viselt, az egyik srác sötétbőrű a másik homok szőke hajú. A sötétbőrű fiú egy vörös hajú lányt ölelt magához, akinek hosszú lábai egy sötétlila miniszoknya alól villantak elő, amelyet egy térdig érő, horzsolásokkal teli bőrcsizma takart el. Vörösre festett ajkai közt egy száll cigaretta lógott, amit egy szippantás után átadott a kardigános, szintén láng vörös hajú fiúnak, aki a bátyja volt.

Majd egy könnyed léptű lány libbent oda hozzájuk, sötét bordó, megfakult ujjatlan felsőben, amelyen nagy nyomtatott betűkkel ez állt „ ne bámuld a mellemet”. Harry elmosolyodott, alig néhány napja volt tanúja, amint egy gazdag ficsúr bepróbálkozott a lánynál, és elkövette azt a hibát, hogy beszéd közben eltévedt tekintete a lány arca alatt pár centire időzött….pech, gondolta Harry, a fiú egy monoklival és vérző szájjal távozott, azóta Hermione közelébe sem mernek menni az iskola diákjai. A fiú bár váltig állította, hogy egy nagydarab lelenc volt, de az igazság csak hamar kiderült.
Hermione világos haját megigazítva egyenesen odalépett a szeplősképű sráchoz és se, szó se beszéd kikapta kardigános fiú kezéből a slukkot és beleszippantott.
- HÉ! - kiáltott rá a fiú. - Az az enyém!
A lány csilingelőn felnevetett.
- Látom eléggé megviselt ez a herce- hurca - mondta végig mérve őt.
- Téged is eléggé megviselne, ha ezt a rongyot erőszakolták volna rád! - morogta és undorodva a kardigánra mutatott - , muszáj volt felvennem. Azt akarják, hogy megtetszek a hapsinak. Nem mintha ezen múlna…
- Ne add fel a reményt, bátyuska! - gügyögte a vörös hajú lány, és szeretgetőn megcsipkedte a fiú arcát., az sértődötten lökte el magától- Ha szerencsénk van és az ipse nyolcvan éves és szürke hályoga van még bármi megeshet! - nevette a húga, a többiek is felvihogtak. - Talán szerencsénk lesz.
- Nem tudtam, hogy téged is vinni akar - vetette közbe az eddig hallgató fekte hajú.
- Úgy döntött egy lányt is szeretne - magyarázta a lány elsötétedő arccal. - Pedig azt hittem végre megszabadulok ettől a mamlasztól.
- Kösz szépen! - mordult fel sértődötten a vörös hajú. - Végül is csak a bátyád vagyok. Kitudja milyen perverz az öreg… - tette hozzá.
- Lehet, hogy homokos - vigyorogta az egyik.
- Én a helyedben vigyáznék Ron! Kitudja, lehet, hogy bekóstol, az ő korában ritkán lehet friss húshoz jutni… - nevette a másik.
- Fene egyen meg titeket! - horkantott fel és elviharzott.
- Jobb, ha én is megyek, nem tudom, mikor jön a tata - mondta gyorsan, még egy utolsót beleszívott a cigibe és Ron után rohant.
A két fiú elmélázva figyelte, ahogy a miniszoknya futásközben fellebben megmutatva a lány csinos hátsó felét.
A zöldszemű fiú vigyorgott egyet társai bamba arcán majd visszairányította tekintetét a diákokra.
- Ki az új áldozat? - kérdezte félszegen a másik lány, aki most belibbent a fiú mellé kivéve kezéből a cigarettát.
- Nem kéne annyit bagóznod Hermione! Árt az egészségednek! - mondta a fiú, majd vigyorogva visszavette a cigarettát.
- Nem tehetek róla! Különben is te beszélsz! - förmedt rá játékosan. - Mr. Potter, a szent, javíts ki ha tévednék de nem te vagy az, aki tegnap három embert ivott az asztal alá, és …..legalább 8 szálat szívott el, az alatt az idő, amíg itt kint állt a barátaival. - tette hozzá lenézve a lába elé, ahol halomban hevertek a csikkek.

De Harry már rég nem figyelt rá, pillantását már egészen más vonzotta.
Egy lány állt a lépcsőn.
Hosszú, fényes fekete haja volt, és hozzá hatalmas fekete szemei. Harry végigsiklatta tekintetét hosszú combjain.
Egyenruhát viselt, ami elárulta, hogy az iskola tagja. Kis skarlátszínű kabátka és rövid szürke rakott szoknya fedte testét, fehér blúzzal és szürkecsíkos térdzoknival.
A fiú füttyentett egyet.
A lány felé kapta a fejét és jól láthatóan elpirult.
- Túl magasra törsz haver! - morogta a fülébe a sötétbőrű fiú.
- Nézd meg Dean. Ezek a lányok nem jók másra csak, hogy legeltesd a szemed rajtuk. Hogy használd őket. Üresek belül, és nem éreznek. Csak a pénz kell nekik, ha nem vagy gazdag nem is létezel - mondta, hangja rideg volt és megvető. A fiú felnevetett, majd odébb állt.
- Tudod, hogy ez volt az első dolog, amit mondtál nekem, amikor ide kerültem? - nézett rá Hermione, a hangja, mintha ellágyult volna, a fiú ránézett.
- Tényleg? Nem emlékszem.
- Pedig nem is volt olyan rég, - bólogatott a lány - hat voltam, te nyolc.
A lány elmerengett.