Látta a nyolc éves önmagát, ahogy befordul egy sötét sikátorba. Emlékszik, hogy félt, reszketett, mert az esőtől teljesen átázott a kabátja. A sötétben alakok mozogtak, hangosan kiabáltak, szitkozottak.
Megtorpant.
Az utcán elhaladó autók közül egy megvilágította őket. Akkor látta először Harryt, törékeny alkatát meghazudtoló erővel püfölte a földön fekvőt. Mellette ott állt Ron és Dean is, két oldalról rugdosva áldozatukat.
Még mindig magában érezte mennyire megijedt, mikor Harry ráfordította átható zöld tekintetét. El akart szaladni, de képtelen volt mozdítani a lábait, mintha ólomsúlyuk lett volna.
Látta, ahogy a fiú felemelkedik, ott hagyja a megvert alakot. Letörölte szájáról a vért és köpött egyet. A másik fiú is felegyenesedett, Ron lehajolt és kiszedett valamit a fiú piros zakójának belsejéből, az uzsonna pénzét. Majd ő is elindult felé. Ő hatalmas szemeket meresztett rájuk, olyan magasnak és erősnek tetszettek, tornyokként magasodtak fölé.
- Az árvaházból jöttél? - kérdezte, a hangja még kisfiús volt, de a szemei… a szemei, olyan határozottan csillogtak a holdfényben, akár egy felnőtté.
- Ne..neem - dadogta. A fiú karon ragadta, kilépett vele az utcára, ahol a lány még sosem járt. Tátott szájjal bámulta a tiszta és magasztos épületet, a Szt. Klárát. Egy kis csapat üldögélt a lépcsőjén, tinédzserek. A legújabb divat után öltözködtek, hangosan beszélgettek és énekeltek. Egy fiú észrevette őket és odakiáltott nekik. Valami nagyon csúnyát mondhatott, mert Ron egészen a nyakáig elvörösödött, Harry szorítása pedig erősödött a karján.
- Jól jegyezd meg, - szólalt meg hirtelen Harry, mikor már az árvaház kapujában álltak - Sose barátkozz ezekkel, mert ezek nem vágynak másra csak pénzre csak kihasználnának, ha a kezeik közé kerülnél, óvakodj tőlük! A szegény ember nem ember a szemükben, ezt ne felejtsd el soha. Ha nem vagy gazdag nem is létezel számukra.

- Ha akkor, nem hurcolsz magaddal, ott fagytam volna meg az utcán - nézett a fiúra. Hermione meg mert volna esküdni, hogy egy mosoly suhant át az arcán. Ő is elmosolyodott.

Akkor még nem értette Harry szavait, de az óta már megtanulta a leckét.

Egy év múlva, télen, mikor elkezdett esni a hó, az árvaházban pánik tört ki. Kiderült, hogy a kályhák nagy része nem működik, s a régi kandallók, sem az” igaziak” már. Használatuk veszélyes lehetne a gyerekek” egészségére”, ahogy az egyik hivatali ellenőr mondta, mikor riasztották a városházát, és a segítségüket kérték. Persze nem adtak pénzt, de nagy kegyesen engedélyt adtak, hogy a helyi fatelepről elhordjanak pár fatönköt. Mit sem törődve előbbi kijelentésükkel, mi szerint a kandallók begyújtása rossz hatással lehet a gyerekek szervezetére.

Az árvaház igazgatónője elküldött pár embert a fáért. Jobb volt, mint megfagyni.

Ő is köztük volt, épp visszafele tartott az utcán, és azon tűnődött vajon, hogyan fog begyulladni a hótól átnedvesedett fa, mikor megcsúszott. A járda egy kis részét jég borította a puha hóréteg alatt, s ezt ő gondolataiba révedve nem vette észre. Elesett. A fadarabok persze szanaszét gurultak, s ő felhorzsolta mindkét kezét. Könnyek szöktek a szemébe a fájdalomtól, de az itt eltöltött hónapok keménnyé nevelték. Csak nem fogja elsírni magát egy ilyen apróság miatt, mikor naponta nagyobb verésben részesítik a nevelőnők?

Körötte a havat apró vércseppek szennyezték, nem volt kesztyűje, ami tompíthatta volna a földtérést. A térdén szétfeslett a harisnya, s a szoknyája is elszakadt. Megpróbált felállni, de újra kicsúszott a lába. Ekkor gúnyos nevetés ütötte meg a fülét.
Körötte fiatalok álltak. Egy alacsony kövér fiú, jó néhány évvel lehetett idősebb, mint ő, durván megragadta őt és felrántotta a földről. Magához húzta és még közelebb hajolt hozzá.
- Mi van kicsikém csak, nem megijedtél? - gügyögte, és még erősebben szorongatta a karját.
- Hagyd abba ez fáj! - nyöszörögte kétségbe esetten, de hiába próbált szabadulni.
- Fáj? Azt hittem odabent már hozzászoktattak a fájdalomhoz, úgy hallottam… auu - kiáltott fel, mikor az ő hegyes kis körmei belefúródtak a bőrébe - Mocskos kis kurva! Már lendítette is a kezét, hogy lekever egy pofont neki, de valaki megállította.
- Ha egy ujjal is hozzá mersz érni eltöröm a karod! - sziszegte egy hang. Harry állt a fiú és ő közte. Nevetségesen kicsi volt ellenfeléhez képest. Mégsem riasztotta vissza ama csekély tény, hogy egyedül van, öt nála jóval erősebb és idősebb fiú ellen.

A kis csapat tagjai mintha még is tartottak volna tőle, hátráltak egy lépést, majd még egyet. De az a társuk, aki az előbb kezet emelt rá, váratlanul lekevert egy hatalmas pofont Harrynek, aki megtántorodott ugyan de nem esett el. Rezzenéstelen arccal tűrte, nem ütött vissza, nem lett volna értelme sem lehetősége, mivel a fiú már el is szaladt társai után.
Szó nélkül lehajolt és felvette a vödrét, amibe szenet hozott, és a kezébe nyomta, majd felvette Az elhullott fadarabokat és elindult a Szt. Ferenc felé. Ő utána rohant.
- Köszönöm - motyogta elpirulva, de a fiú nem válaszolt.
- Miért futottak el? Mégis mit tettél hogy ennyire tartanak tőled?
- Nem a te dolgod!
Nem tartotta különösebben barátságosnak Harryt, de valamiért biztonságban érezte magát vele, és ez eltöltötte melegséggel. Nem volt hajlandó tágítani mellőle, még a fiú többszöri figyelmeztetése ellenére sem.


Akkor még nem tudott annyit a fiúról, mint most.
Sok mindent hallott a barátoktól és egy pár dolgot magától a fiútól.
Harry másfél évesen került ide, miután a szülei egy autóbalesetben meghaltak. Őt a nagybátyáék nevelték addig, de aztán megunták, és túl adtak rajta, mondván nem bírná a családi kassza, ha saját fiúk mellett őt is nevelniük kéne.
Ő itt a „rangidős”, nem a legidősebb, hanem ő van itt a legrégebb óta. Ez előnyökkel és hátrányokkal is járt.

Előnyei az összeköttetések voltak. Ismert az összes régi lelencet, és ez remekül jött neki különböző üzletelések lebonyolításánál.
Ugyanis Harry volt az, aki a csempészést intézte az intézetten belül, mindenki tudta, hogy hozzá kell menni, ha valamire szüksége van az embernek. Legyen szó cigarettáról, alkoholról, esetenként drogokról, de még a gyógyszereket is ő szerezte be, mikor nem volt pénze az árvaháznak, ez volt az egyetlen ok, amiért megtűrték ténykedését a nevelők.
De így sem bántak vele jobban, mint bárki mással.
Harry volt a legbátrabb és legönzetlenebb ember, akit valaha ismert, de a legridegebb is.
Ő így védekezet az élet kegyetlensége ellen.

Az intézet elsőszámú szabálya, hogy semmilyen rosszaság nem marad büntetlenül, legyen az véletlen baleset akár.
Ezt jól megtanulta.
Harry mente meg azon a sötétéjszakán.
Mikor betévedt abba sikátorba, éppen élelmet keresett.
Hogy hogyan jutott oda? Nos, már homályos emlékei maradtak csupán az intézet előtti életéről, de egy-két dologra még egészen tisztán emlékezett.
Azon az éjszakán megszökött otthonról.

Emlékszik, hogy egy szép reggelen vette kezdetét az egész, idestova kilenc éve már. Ő kint ült egy kis takaros kertben és egy babával játszadozott, mikor édesanyja mosolygó arca jelent meg előtte. Szőke, göndör fürtjei vidám táncot jártak csinos arca körül. De a mosolyában volt valami erőltetett, valami nyugtalanító, amit ő gyermeki ártatlansággal megérzett. Ritkán látta anyját boldognak, azóta mióta a papa meghalt. Kicsi volt még és nem igen fogta fel mit is jelent a halál.
Mint kiderült anyja, új” papát” talált neki, ezért is volt olyan” élénk”, jobb szót nem talált. Mert bár a mosoly még mindig ott ült az arcán, a szemei nem táncoltak, nem égtek az öröm tüzében. A férfi, magas volt, és komoly. Határozott és kemény vonásai megrémisztették.

A külső nem minden. Szokták mondani, de ez esetben minden igaznak bizonyult, amit elsőre leolvasott az idegen külsejéről. Egy év sem telt el, s élete rémálommá vált. Az anyja által haza hozott alak, az új családfő zsarnok volt. Nem tűrte az engedetlenséget, szigorú volt és kegyetlen. Élete új fordulatot vett, akár egy Dickens regény hőse, ő is nyomorulttá vált, szegénnyé és végtelenné a felnőttek kegyetlenségével szemben.
Az anyja túl gyenge volt, hogy szembe szálljon a véget nem érő ütésekkel. Ő ártatlan volt még, gyermek és törékeny. Képtelen volt elviselni az anyja sikolyait, a hideg elfordulást, amit a többi ember tanúsított felé. Az indokolatlan veréseket. Hát egy nap kimászott az ablakon és elrohant. El az utcából. Néhány óra elteltével persze már bánta meggondolatlan cselekedetét. De képtelen volt megtalálni a hazavezető utat. Éhes volt és hiányzott az anyja.

Az egyik utcasarkon egy zöldséges állt, kint a bolt előtt ládákban almák sorakoztak. Szép fényesek, pirosak, érezte, ahogy a nyál összefut a szájában. Odanyúlt az egyikért, de akkor egy erős kéz rá csapott az övére. Az egyik vásárló volt. Egy kövér bajuszos ember. Az arca ellilult miközben behurcolta őt a boltba és kiabált.
- Micsoda szégyen, hogy ilyen kölykök vannak az utcákon! Meglopják a tisztes embereket! Megbotránkoztató! Felháborító!
- Mi az? Mi történt Mr. Dursley? - csicseregte egy női hang. Aztán egy terebélyes, varangy arcú nő lépett elő.
- Ez a kis poronty, éppen most készült meglopni magát!- kiabálta a férfi.
- Micsoda?! - hördült fel a nő -, na majd én…- azzal oda robogott Hermionéhez és kicibálta őt a hátsó kijáraton. A kislány már előre tudta mi fog történni. Biztosan megfenyegeti majd, talán meg is üti, vagy még rosszabb megkeresi a szüleit és… nem azt nem engedheti meg. Kihasználva, a nő pillanatnyi fegyelmetlenségét kirántotta vékonyka csuklóját a húsos újjak közül és rohanni kezdett. Nem tudta merre csak el, minél távolabb ettől a banyától. Az éjszaka félelmetes volt egy ilyen kislány számára, mint amilyen ő volt. Könnyek szöktek a szemébe, és már teljesen elkeseredet, mikor befordult egy sikátorba…

Aztán a fiúk elvezették a Szt. Ferncbe, ahol szó nélkül befogadták felírták a nevét és kiutaltak egy ágyat a számára. Reggel, mikor felébredt az egyik nővér közölte vele, hogy egy férfi járt itt, amíg ő aludt. Miután elárulták neki, hogy a kislány itt van, ő azt mondta nem tart igényt rá, nem akarja magával vinni. És itt hagyná, ha lehetséges. Megkérte a nővéreket, hogy ne árulják a lánynak a lakcímét, és mondják meg neki, hogy soha ne is jöjjön még egyszer az ő vagy a felesége közelébe. Majd távozott.
Akarata teljesült. Hermionét soha nem látta többet. Habár a lány hallott róla, az újságok több ízben írtak róla, akkor is csak a mellékelt képről ismerte meg. Azt írták, hogy a vagyonos Mr. Marvel elvesztette feleségét egy szerencsétlen balesetben, pár évvel fogadott lánya titokzatos eltűnése után, s, hogy szegény gyászoló férj hatalmas vagyont örökölt. Ez volt az utolsó dolog, amit hallott róla, ennyi is bőven elég volt.
Mikor megtudta, hogy soha többet nem kell visszatérnie abba a házba boldog volt. De csak hamar rá kellett jönnie az árvaházi élet sem tartogat reményteljesebb jövőt.
Gyenge alkatú kislány volt beteges, az első időkben. Képtelen komolyabb fizikai munkákra. De ez senkit sem érdekelt.
A felügyelők szánt szándékkal adtak olyan feladatot neki, amit képtelen volt teljesíteni.
Leejtette a nehéz zsákokat, kiöntötte a forró zabkását, eltört egy bögrét… és hasonló dolgok. Mindért kemény büntetés járt.

Egy emlék még mindig intenzíven élt a szívében.
Tiz volt, épen a születésnapján történt, egy szeles őszi délutánon. Aznap ő volt a felelős a vacsoráért. Neki kellett megpucolnia és megpárolnia a zöldséget. Leült az ablak mellé ölében egy tállal és egy éles késsel a kezében. Óvatosan hámozgatott egy répát mikor egy szerencsétlen galamb neki repült az ablaknak. Ő ijedtében leesett a székről. Elvágta a kezét és összevérezte a zöldségeket, amik körötte hevertek. Ám a zuhanáskor belekapaszkodott egy konyharuhába. Amin balszerencséjére egy teli tál zabkásával volt, ami ott hűlt az asztalon épen. Az edény megrepedt, s az étel kifolyt a padlóra. A hatalmas csörömpölésre két nővér rohant be a konyhába nyomukban az undok gondnokkal.
A férfi durván felrántotta őt a földről. Az egyik nő sipákolva jajgatott a tönkrement kása miatt, a másik szitkozódott és átkozódott. A gondnok, Mr. Frics a földre taszajtotta a forró lébe, kicsúszott a keze és elterült. A ruhája és a köténye átázott és a lötty égetett, a kezén a mély vágást csípte a vacsorának csúfolt kotyvalék.
- Most mi lesz? -sopánkodott az egyik nő - Nincs másunk, amit vacsorára adhatnánk!
- Ennek a kis varangynak köszönhetik, hogy ma éhen maradnak! Kíváncsi vagyok, mit szólnak majd hozzá a többiek, ha megtudják?
- Bizonyára hálásak lesznek - motyogta magának, de Mr. Frics éles hallása ezúttal is remekül működött.
- Mit motyogsz te ott? - Megragadta és felrántotta a karjánál fogva a lányt - Megbánod te ezt még te kis…- Már lendítette a kezét, mikor valaki meglökte.

Harry volt az.

Az eldobott kosárból és a szanaszét heverő száraz kenyérhéjakból ítélve a pék kegyelem adományát hozhatta, mikor meghallotta a veszekedést.
Most ott állt Hermione előtt. Frics magához térve újra visszanyerte egyensúlyát, de ezúttal nem állította meg semmi, lesújtott csontos öklével. De ezúttal nem Hermione volt a célpont, hanem Harry. Hatalmas pofont kevert le a vékony kisfiúnak, olyat, hogy az neki tántorodott a lánynak, és együtt zuhantak a földre, vissza a zöldségek a kása és a kenyérdarabok mocskos egyvelegébe. De ennyivel nem érték be, az egyik nővér felrántotta a kislányt a hajánál fogva, és kivonszolta a konyhából, nyomukban a sántító gondnokkal, aki Harryt vonszolta maga után a karjánál fogva rángatva. Szegény fiú arcán hatalmas piros folt szolgált élőbizonyítékként a történtekre. Miközben végig hurcolták őket a folyosón megannyi kis fej bukkant elő az ajtók mögül. Figyelmesek lettek, Hermione sikítására, és Harry káromkodására. De egyik, sem mert védelmükre kelni. Mind csenevész gyáva kölyök volt. Nem akartak felbosszantani az idősebbet és az erősebbet.

Levonszolták őket a retteget pincébe. Minden gyerek rémálmaként volt számon tartva ez a hely.
Bevetették az ajtón, lelökdösték a lépcsőn őket. Hermine nem volt hajlandó abbahagyni a sikítozást. Ezért a termetes nővér még inkább húzta a haját, mikor a lány szemébe már könnyek szöktek a fájdalomtól, elengedte, felpofozta, majd ellökte. A gondnok követte a példáját, miután a fiú elfeküdt a földön belerúgott néhányat, csak a biztonság kedvéért. Majd távozás közben motyogott valamit derékszíjról és közben vigyorgott.

Hermione remegett a félelemtől, Harry pedig elszánt tűzzel a szemében fölállt és még egy utolsó megvető pillantást küldött a távozók felé. Aztán minden sötétbe borult. Már legalább egy órája voltak lenn néma csöndben, mikor Hermione észrevette, hogy már nem a félelemtől, hanem a hidegtől reszket, el kezdett pityeregni. Aztán egyszer csak érezte, hogy valami meleg ereszkedik a vállára. Egy ing volt az.
Nem látott semmit, de tudta, hogy Harry inge az. Feltápászkodott és nagy nehezen kitapogatta a fiút, odabújt hozzá. Az nem küldte el, se nem fordult el undorodva, ahogy azt a korabeli fiúk tennék, de nem ölelte át, húzta őt közelebb. Nem tett semmit.
Másnap reggel Friccs nyitotta az ajtót s viccsornak beillő vigyorral az arcán, váltotta be fenyegetését. Szegény Harry szegény fiú a lány helyett bűnhődött. Hermionéhoz nem ért hozzá senki, de őt alaposan helyben hagyták.

Furcsa fiú volt ez a Harry Potter, és az is még mindig. Egyetlen hang sem hagyta el a száját, sem, a büntetés közben sem utána. Egyetlen könnycsepp volt, ami elárulta őt. S amely ott csillogott mikor ott hevertek a porban. Hermione letörölte a ruhája ujjával. Harry elfordult, gyorsan vette a levegőt, mintha futott volna. A lány nem értette még mi az a büszkeség, mi az a megalázottság. Mindaz, ami Harry szívét nyomta, és még nem ismerte azt a tűzet, ami benne ég a hűvös felszín alatt.
Nem adta fel, addig settenkedett körülötte, míg odaengedte magához, hagyta, hogy újra odabújjon mellé. Aznap este már a saját ágyukban aludtak.

Nem az volt az utolsó ilyen eset, azután még számtalanszor vetették őket a pincébe büntetésként, rengetegszer verték és alázták meg őket. De mindig kettőjüket. Ha a lány büntetésben volt valahogy Harry is mindig vele volt, minidig belekeveredett valahogy.

Senki másért nem tartotta a hátát csakis érte, ezt mindenki tudta, s még sem értette, mi az, amiért Harry ennyire… másként viselkedett vele. Csak hamar bátyaként nézett rá s Harry úgy kezelte mintha csak húga lenne. Volt egy bizonyos pillantás, amit csak Hermione birtokolhatott, amit csak ő érdemelt ki. Egy boldog csillogás, huncut fények abban a bűvös szempárban.
Csak ő tudta előcsalogatni, senki más…