Egy hosszú, barna hajú lány ült egy vadul zötykölődő fiákeren, szemeit a kinti tájon nyugtatva. Mellette ott ült három osztálytársa is. Az egyik éppen újságot olvasott, a másik aludt, a harmadik pedig a másik oldalt bámult ki az ablakon. Vörös hajába bele-bel kapott a lágy szellő, az ő szíve is nehéz volt. Hermione jól tudta.
Ginny Weasley bátyait hagyta hátra sok évvel ezelőtt, amikor szülei ide parancsolták őt, a Beauxbatonsba. Emlékszik még jól rá, milyen letört volt azokban az első napokban, folyton sírta testvérei után, honvágya volt, éjszakákon keresztül vigasztalta szegénykét.

Tudta jól milyen érzés mikor elszakítják az embert mindattól, ami fontos neki. A családjától, az ismerőseitől…..a barátaitól. Mesélt a kislánynak egy fiúról, aki hanem is vérszerint, de a bátyjának érzett. Elmondta neki milyen fájdalmas is volt a búcsú mindattól, amit hátrahagyott azon a napon. De ő a kislánnyal ellentétben az óta sem tért vissza. Nem azért, mert nem akart, a szíve mindig visszahúzta, de nem mehetett.


Már az első nap kiderült, hogy nem várhat el sokat a társaitól, a három lány, akivel egy szobába osztották, a legkevésbé sem hasonlítottak rá.

Lunát kedves, de meglehetősen furcsának ismerte meg. Hajmeresztő dolgai voltak néha, amin a többiek sopánkodtak, ő pedig nevetett.

Ginny belevaló lány volt ugyan, de sosem merte áthágni a határokat. Nem akarta, hogy csalódjanak benne a szülei.

És Lavander, ő egy egészen más világ volt. Egy tipikus gazdag fruska, akit mindig kiszolgáltak, s ezt el is várta mindenkitől. De Hermoinéban emberére akadt. Már az elején nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem hajlandó úgy ugrálni, ahogy Lavander fütyül. S ezzel sokak rokonszenvét elnyerte, de legalább annyi ellenséget is gyűjtött
Nem hitte, hogy bármi is könnyebb lesz, ha meghajtja a fejét, s ezért tanárai tisztelték, a többi diák pedig utálta.
Mindig egyedül volt, Ginny, akihez a legközelebb állt, csak ritkán beszélgettek, mert a lány egy évvel fiatalabb volt, s eltérő órarendjük miatt nem találkozhattak sűrűn, csak az éj leple alatt, a közös nappaliban.

Tavasszal, minden második vasárnap ellátogattak a tengerpartra. A legtöbb lány túlontúl féltette hófehérbőrét a naptól, s inkább kis esernyők alábújva csevegtek egymással. Míg Hermione térdig gázolt a vízben és nagyra nyílt szemekkel figyelte a csodálatos állatokat a felszín alatt. A többiek rosszallóan csóválták a fejüket barna bőre láttán. Hermione pedig csak mosolygott, egyik fülén be a másikon ki.

Ő annyira más volt.
Ha körbenézett az iskolában, csupa világos bőrű, világos hajú és szemű lány rohangált körülötte, feltartott állal, beképzelt, kifejezéstelen arccal.
Nem tartozott közéjük, és soha nem is fog.
Mikor első alkalommal eljött a nyári szünet, a fellegekben járt hetekig, senki nem értette mi történt, de az utolsó nap, a vakációt megelőző utolsó napon, egy levél érkezett.
Sirius írta. Boldogan nyitotta ki, de ahogy elolvasta az első néhány sort az arcáról leolvadt a mosoly.

A férfi levelében közölte vele, hogy nem jöhet haza, mert a dolgok rosszabbra fordultak, mint várta, s az ellenség miatt nem biztos most a faluban élni.
Helyette Androméda nénikéjénél tölti a szünetet.

S ez minden évben megismétlődött, minden alkalommal jött a levél, ugyan azzal az üzenettel. S ő minden alkalommal úgy érezte, megszakad a szíve. Androméda ugyan nagyon kedves nő volt és Nympadorát is nagyon megkedvelte, mégsem volt ugyanaz. Sirius kétszer látogatta meg egy évben, a karácsonyi és a nyári szünetben, Remus néha vele tartott, de volt, amikor elszólították a kötelességei. Két éve azonban egyiket sem látta, csak Remustól jöttek a levelek, semmi más.

A levelek. Ez az egyik legfájdalmasabb dolog. A levelek, Harry levelei. Az első időkben majdhogynem nap mint nap írtak egymásnak, minden egyes percről beszámolva, de aztán….egyre ritkábban jöttek a válaszok, minden vasárnap, aztán minden második héten, havonta, míg már nem jött több levél. Tizenhárom éves volt akkor, azt hitte belehal. Nem értette az okát, bebeszélte magának, hogy a fiú már elfelejtette, biztos jobb barátokra tett szert, s ő már nem kell neki.

Mindenki elhagyta, elfeledkeztek róla.

Ginny minden évben, a nyári szüneteket otthon töltötte. Minden alkalommal egy rakás fényképpel tért vissza, amit otthon készített, hogy erőt adjanak neki az évsorán. Neki is megmutatta őket. Szépen lassan megismerte az összes Weasleyt a fotókon keresztül, a legkisebb bátyját, aki folyton a hasára gondol, a bajkeverő ikreket, az eminens Percyt, és a két idősebb bátyját is, akik kint harcolnak a fronton vállvetve apjukkal.

A front. A háború még kegyetlenebb és véresebb lett az elmúlt években, Voldemort terjeszteni kezdte hatalmát a keze már túl nyúlt Anglián, Európa többi országa felé. Ijesztő volt a hatalma.

Andomédától tudta meg mindezt, aki hónaponként látogatást tett szülőhazájában, hogy találkozhasson lányával Tonkssal, aki miután elvégezte az iskolát, átköltözött Angliába, hogy csatlakozhassék a Rendhez.
Tonkssal rendszeresen leveleztek, nagyon szerette a fiatal boszorkányt. Ő írta meg, hogy menyi fiatalt toboroznak a csatákhoz, hogy minden boldog boldogtalant, aki betöltötte a korhatárt, elvisznek a tűzvonalra.

„Félelmetes nézni, ahogy vakmerően küzdenek és esnek el, túl bátrak és meggondolatlanok, nincs elég tapasztalatuk, gyorsan elhullnak. S nem tehetnek ellene semmit, szükség van a friss vérre.”

S míg Franciaországban kényelem és biztonság van, addig ott éhezés és állandó félelem. A nagyobb városok már szinte mind halálfalók által elfoglalt, veszélyes terület lett. Százával alakulnak kis falvak, ahol szegénység és nyomor uralkodik, egyre másra ütik fel a fejüket betegségek. S ott Roxmortsban is egyre romlik a helyzet, egyre több fura idegen fordul meg, s kezd egyre veszélyesebb lenni a kis falu. Tonks utolsó levelében még írt arról, hogy a sötét oldal már túl szivárgott a határokon, hogy támadás készül a fontosabb mágikus települések, létesítmények ellen. S az egyik legfontosabb célpont a Bauxbatons.
Rá egy hónapra futott be a bagoly Sirius levelével, melyben hazarendelte.

Kimondhatatlanul vágyott vissza Roxmortsba, minden eltelt évvel egyre jobban. Vágyott a szobájába, az együtt töltött délutánokra Siriussal és Remussal, Lily anyáskodására, James viccelődésére… de legjobban, arra vágyott, hogy viszont lássa a bátyját. Hogy újra bolondozzanak, hogy elszökjenek a felnőttek elől, hogy repüljenek…

Mennyit játszottak… Mintha sosem ért volna véget egyik nap sem, ők sosem nyugodtak, sosem.
Nem számított szülői szó, tiltás vagy könyörgés, csak a kaland, csak az számított.

De most… most nincs semmi. A gyerekkornak vége szakadt, ahogy átlépte az iskola küszöbét. Egy egészen más világ várt rá, egy számító és beképzelt társadalom. Hamar rájött, hogy itt másként működnek a dolgok, itt már nincs hatalma, akármit is tesz. Ahogy múltak az ével egyre inkább ráismert az őt körülvevő világra. Látta a láthatatlan kezeket, melyek a háttérből irányították a történéseket, a szülők kezeit, melyek mindvégig befolyással bírtak, mely ellen nem tehetett egy lány sem.

Egy bauxbatonos lány élete legnagyobb élményének számított az első bál, melyen tizennégy évesen vehettek részt. Ez volt az első társadalmi esemény, amin megjelenhettek, ahol a mindenki szeme rájuk irányult.
De több volt ez, mint puszta bemutatkozás a nagyvilágnak, más okok rejtőztek megbúvva a színes ruhák és a keringő hangos szava mögött.

Kérők.

Minden évben megjelentek a kerítőnők és az ifjak, akik már házasodó korban voltak. A tökéletes alkalom az első találkozásra.
Emlékszik milyen borzalmasan érezte magát, a szűk ruhában. A haja ragadt a sok löttytől, amit ráöntöttek, a ruhája bűzlött a pacsulitól. Rémes volt. S ha ez még nem lett volna elég ott volt az a kellemetlenkedő újságírónő, Rita Vitrol is.
A helyi lapban megjelent egy cikk, melyben a bált elemezgeti, melyik neves családból származó, gazdag varázslók a legjobb fogások. A miniszter fia, a tanácsos úré, az igazgatónő unokaöccse, mit számított, hogy mind bún rondák voltak, csak a vagyon, a pénz csak az volt a fontos.
Terítékre került azonban legelőkelőbb dáklányok névsora is.
S köztük, a legnagyobb meglepetésére az ő neve.

"s itt van még Hermione Black, a nagy nevű angol család leszármazottja, Sirius Black egyetlen örököse. Tízéves kora óta él Franciaországban, kiválóan beszéli a nyelvet, s kitűnővel rakta le az eddigi vizsgái mindegyikét. Egyik legszebb ékszere iskolánknak."
A listára felkerült még Lavander Brown, a leggazdagabb angol politikus legkisebb leánya,

"aki szépségével és bájával, mindenkit elkápráztat."
Ha, persze, Lavander volt a legotrombább és legbeképzeltebb lány, mind közül, pedig akadtak jó néhányan. Szép volt az nem vitás, porcelán bőrével ragyogó kékszemeivel, tökéletesen rendezett szőke hajával. De a szép külső mit ér, ha a belseje üres?

A bálon persze megrohamozták, levegőt sem kapott.
-Lenne olyan szíves, és táncolna velem? ....
-Nem szomjas? Hozzak magának valami frisítőt?...
-Valóban igaz, hogy ön a híres Blackek hozzátartozója?...
-Kérem hadd, legyen az enyém a következő tánc....
És így tovább vették körbe, és nem hagyták szóhoz jutni, senkit sem érdekelt a válasza, az engedélye, csak formaság volt mind. Androméda nagynéni, aki elkísérte, ott állt a sarokban tehetetlenül megvonva a vállát, nem tehetett semmit, állnia kellet a kérők hadát.

A bálok minden évben megismétlődtek, de a felhajtás, a csillogás sosem halványult. A rengetek fiatal végül, feladta, s egy-két kitartó hódoló maradt csak, kiket nem riasztott az ő hidegsége. Egyiket sem tartotta különösebben vonzónak, nem is igazán foglalkozott velük, ha tehette volna egyszer sem jelent, volna meg az eseményen, de kötelezte őt az illendőség, és az iskola szabályai.

A helyzet azonban komolyra fordult, a legtöbb lányt, az évfolyamából már kiházasítottak.
Már a bál kezdetén, még az előtt, hogy megérkeztek volna, érezte, hogy nincs valami rendben. Androméda furcsán idegesnek tűnt, s hiába kérdezte, nem volt hajlandó beszélni róla. A posta előző nap egy hatalmas csomagot hozott, négy gyöngybagoly bírta csak el. A mellékelt kártyán ez állt:

" A különleges alkalomra, Gratulálunk"

A doboz egy gyönyörű kávébarna ruhát rejtett.
Meglepődött, nem tudta, mire vélni.
Ám még ezek után sem számított volna, arra, ami rá várt.

Mikor az igazgatóő felállt s ünnepi beszédében köszöntötte az ifjú jegyeseket, fel sem nézett, ám amikor saját nevét halotta, azt hitte menten elájul.
-Hermione Blackre és Cedric Diggoryra!

Az egyikfiú, aki sosem adta fel. Kedves volt és jóképű, de hiányzott belőle a szenvedély, a játékosság. Túl komoly és udvarias volt. Ő sosem mondott semmi bíztatót a fiúnak, sosem egy szót sem. Akkor miért van mindez?

Mint aztán kiderült, akármit is tett vagy éppen nem tett volna, a döntés nem rajta állt, hisz azt a gondviselőnek kell meghozni.
Úgy érezte, mintha hátba szúrták volna.
Androméda, a legkedvesebb nagynénje elárulta őt, tudott róla és még sem mondott semmit. Sirius küldte a ruhát, ő hozta a döntést, ő adta áldását a nem kívánt eljegyzésre.
Legszívesebben elfutott volna.
Még aznap este megszületett a döntés, Diggory apja nyárra akarta kitűzni az esküvőt, de mikor a menyasszonyt visszarendelték Angliába, elhalasztották az nagy eseményt a télre.

Még élénken élt benne az emlék, még most is érezte a szorító görcsöt a gyomrában, mikor az esküvőre gondolt, és Siriusra. Hogy tehette ezt vele?
Mintha e nélkül nem lettek volna elég borzalmasak az iskolában töltött napok.


Ezért is lepődött meg olyannyira, mikor hosszú idő után Sirius baglya jelent meg az ablakban, csőrében egy rövidke levéllel.

Hazamehet.

Akkor már hónapok óta tudott Voldemortról és a francia miniszterről. Látta a professzorok arcán az aggodalmat: a retteget sötét varázsló az ő országukra is rávetette a szemét.

Érezte, hogy most minden megváltozik majd. Nem is tévedett. A lányok sorban kapták a leveleiket, mindannyiukat haza hívták. Végre visszatérhet… haza.

Most itt ült, bámulva a látóhatárt. Több napja utaztak már s még fognak is, de ez volt a legkevesebb. Szívében szárnyalt, s aggódott egyszerre.

A kezdeti eufólia elhalt, s már kezdet kijózanodni. Most először jutott eszébe. Vajon még van hová haza menni?