A fiáker egy rándulással megállt a kis kocsma előtt. Az ajtó kinyílt, s egy fiatal lány lépett ki belőle magabiztosan, a fejét magasan tartva, kihúzva magát. Olajzöld egyenruhát viselt, s egy ugyan olyan színű selyem szalaggal kötötte össze vállig érő szőke haját. Rideg, kék szemeivel lenézően vizslatta a közelben sétáló embereket. Olyan arccal, mintha azok valami mocskos vadállatok volnának, semmi más. Majd odalépett az ismerős arcú öreg politikushoz.
-Ő Lavander Brown, Maximilien Brown unokája. Gazdagok, mint a fene. A nagyapja, sosem fedte fel nyíltan, hová is tartozik. Ezért nem kobozták el még az összes aranyát.- mondta Neville tartózkodóan mérve végig a lányt.- Egyszer találkoztam csak vele, és az is épp elég volt, el van szállva magától.
-Akárhogy is, látványnak nem rossz.- vigyorogta Seamus oldalra döntve a fejét. A többiek is vigyorogtak. Lavander valóban csinos volt, tejfehér bőrével, és karcsú alakjával. De Harrynek végig futott a hideg a hátán, mikor a vizenyős kék szemeibe nézett. Neville kommentárja nélkül is lerítt róla, hogy nem a földön jár, de ez nem volt szokatlan. Sokan mentek el még gyerekként innen, elfeledve az élet nehézségeit a puccos külföldi iskolákban, s nem akartak visszatérni soha. Hiába a szülőföldjük, számukra ez nem más, mint egy koszos kis sártanya. Míg, azoknak kik itt maradtak, a legbecsesebb kincs, miért vérüket áldoznák gondolkodás nélkül.

Talán már ő is elfeledte őket, s olyanná vált, mint a többi lány, beképzelt és pénzsóvár, gondolta Harry.

A következő utas is kiszállt égő vörös hajzuhatag kíséretében. Mindenki ismerte őt, Ginny Weasleynek hívták. A lánynak vállig érő vörös haja, és meglehetősen szeplős képe volt, vidám csokoládébarna szemekkel.
-A legkisebb Weasley, aki már nem is olyan kicsi.- állapította meg Dean. Majd füttyentett egyet. Ginny odakapta a fejét s elpirult, mikor Dean kacsintott egyet. Ám Ron rögvest oldalba bökte.
-Vedd le a szemedet a kishúgomról!- förmedt rá, a fiú fölé magasodva, mint valami ragadozó madár, miközben arca felvette a hajával megegyező színt. A többiek mosolyogtak, tudták jól a Weasley fiúk milyen hévvel őrizték egyetlen húgukat, a család büszkeségét. De Ron mindegyiken túl tett, s ez remek lehetőséget nyújtott a heccelésre.

Aztán egy újabb szőkeség libbent le. Kidülledt seszínű szemei bágyadtan merengtek a semmibe. Harry ezt biztosan a hosszú zötykölődésnek tudta volna be, ha nem hallott volna már a róla. Személyesen is ismerte Luna apját, aki szintén álmodozó volt, az egyik nagybefolyással bíró folyóirat szerkesztője.
-Ő az öreg Lovegood lánya- mondta. A többiek pillantásra se méltatták, mindegyik tekintete a három lányon időzött megbabonázva. Kevés volt a velük egy korú a városban. Úgy álltak ott csak néztek ki a fejükből, néhányan megrovón rázták a fejüket. A gazdag szülők nem örültek, hogy a helyi csőcselék kiállt megbámulni az ő féltet kislányukat, így a lehető leggyorsabban próbáltak fogni maguknak egy szabad kocsit, hogy haza indulhassanak, a kényelmes meleg otthonukba.
-Asszem ezt buktad, haver. Szerintem nem jöttek töb...- morogta valamelyik, mikor egy láb jelent meg a fiáker lépcsőjén. Aztán előtűnt ugyanaz az olajzöld kiszoknya, majd szűk kis kabát, s hosszú gesztenyebarna, göndör fürtök kíséretében egy új személy ugrott le a lépcsőről, kecsesen, akár egy macska. Ám a lány hátat fordított nekik. Az biztos, hogy nagyon csinos volt, közép magas és karcsú, hosszú vékony lábakkal. Büszkén tartotta magát, mint a többiek, de mégis valahogy különbözött tőlük. A zöld kis kabát alól, csak pár centire lógott ki a rövid szoknya, felfedve napbarnított lábait, s a kabát ujját könyékig felhajtotta, nem viselt térdzoknit, ahogy a többiek. Többet azonban nem tudtak megállapítani.

Mind őt bámulta, olyan arccal, ami még a mellettük elhaladó járókelőknek is feltűnt, néhányan somolyogva haladtak el mellettük. A lány fölállt a fiáker lépcsőjére, s felfelé nyújtózkodott, a csomagjaiért, bizonyára, abban a hitben, hogy senki nem vár rá az állomáson, s egyedül kell haza mennie. Hiába állt lábujjhegyre nem érte el a bőröndöt, s úgy tűnt senki sem sietett a segítségére. A szülök saját csemetéikkel voltak elfoglalva, s arcukból ítélve Harry barátai is szívesebben nézik, ahogy a szoknyája fel- leemelkedik minden próbálkozásnál, s mi tagadás neki sem volt sürgős a gentlemant játszani. Érezte, ahogy Seamus oldalba böki, ránézett s látta a fiú vigyorog.
-Úgy tűnik szüksége, van egy segítő kézre...
-Ezek szerint nem jött a kis barátod, úgy hogy rengeteg időnk van...- tette hozzá látva barátja tétovázik.
-Ha te nem mész, majd én....- kacsintott egyet a többieknek s elindult, de néhány lépés után Harry kitartott karjába ütközött.
-Nem, majd én megyek.- mondta-, Legalább megkérdezhetem, hátha tud valamit Hermionéról.
-Hát persze...csak is azért...- bólogattak nagy komolyan.
Oda lépett a kocsihoz, pillanatig elidőzött a pillantása a rövidke uniformison, a szeme sarkából látta a többiek szélesen vigyorognak. Intett egyet feléjük a fejével, s elővéve legmegnyerőbb mosolyát felkapaszkodott a lány mellé.
Jóval magasabb volt nála, könnyedén leemelte a bőröndöt, s lerakta a földre, majd fölegyenesedett. Tekintetét végig futatta rajta, de mikor elérte az arcát Harrynek kihagyott egyet a szívverése.

Ő volt az…. és még sem. Valahol mélyen ugyan arra a tízéves kislányra számított, mint, akit évekkel ezelőtt elkísért ugyan erre az állomásra, s a ruha stimmelt is, csak az alatta lévő személy változott. Hiába tudta, hogy 6 év biztosan alaposan megváltoztatta, de álmaiban sem gondolta, hogy ennyire.

A vékony háromszög alakú arc ugyanaz volt. A hatalmas borostyánszín szemek, hosszú éjfekete szempillákkal keretezve, babonázó pillantást kölcsönöztek neki, nem tudott szabadulni a tekintetétől. Telt ajkai rögvest mosolyra görbültek, ahogy megpillantotta Harryt.
-Harry...?- kérdezte, a hangja szinte felismeretlen volt, mélyebb és lágyabb, majd az arca elkomorodott. Szó nélkül lepattant a fiákerről és pofon vágta, majd nyakába ugrott széles mosoly kíséretében. A fiú csak állt ott mélységes döbbenettel az arcán. A köröttük állók rosszallóan néztek rájuk, majd elfordultak, s elindultak az ellenkező irányba. Nem helyén való, hogy egy ifjú hölgy így viselkedjék a nyílt utcán....

A többiek meg voltak győződve róla, hogy a barátjuk valami arc pirított mondhatott, azért kapta a pofont, de a következő pillanatban a lány átölelte....Mi a fene folyik itt?
Tátott szájjal nézték a lányt, amint elereszti barátjukat, és hátrál egy lépést. A lány elindult feléjük, faképnél hagyva a megkövülten álló Harryt. Így közelebbről láthatták, hogy egy furcsa tárgy lóg egy láncra függesztve a nyakában. Egy értéktelen kis réz dísz, ami leginkább egy kulcs fejéhez hasonlított. Talán ugyannak a kulcsnak a teteje, amelyiknek alját Harry is a nyakában visel, amióta ismerik, hat éve. Akárhányszor kérdezték róla, ő mindig témát váltott. Harry mindig különös volt, különbözött tőlük, s a tény hogy egy félbe vágott kulcs egy darabkáját viseli a nyakában nem segített ezen a helyzeten.

- Hello! Ti Harry barátai vagytok, ha nem tévedek?- mosolyogta, miközben a kezét nyújtotta Neville-nek. Láthatóan lemondott róla, hogy Harry bemutatja, majd a többieknek.- Én Hermione Black vagyok.
-Neville Longbottom.- morogta, miközben elvörösödött.
Hermione a többiek felé fordult.
-Dean Tomas.
-Seamus Finnigan.
-Rrrooon Weeeeaaleey.- dadogta egyre vörösödő füllel. Hermione visszanézett Harryre, aki még mindig csak állt ott.
-Nos, hát akkor....- mondta a lány, miközben összefűzte az ujjait, s lesütötte a szemét. Bizonyára zavarba jött, hogy mindenki olyan mereven bámulja. Majd ugyanazzal a mozdulattal, ami még Harry emlékezetében olyan élénken élt, a füle mögé tűrt egy kósza hajszálat, s végig húzta az ujját a nyaka mentén. Ez elég volt, hogy magához térítse a fiút.

A fiú némán felmarkolta a bőröndöt és elindult vele haza felé. Hermione kikapott egy vörös macskát az ülésről, sietve felzárkózott Harryhez.
A csönd pár percen belül kellemetlené vált.
-Fárasztó volt az utazás?- kérdezte végül a fiú, csak hogy mondjon valamit.
-Hát Franciaországtól idáig elég hosszú az út.- felelte a hangja mintha kicsit megremegett volna, a fiú ránézett. A lányon látszott, hogy alig bírja visszafojtani a nevetést, de mikor a fiú értetlen arcára nézett nem bírta tovább. A nevetése ugyan az volt, vidám, szívből jövő kacaj.
-Min nevetsz?- kérdezte értetlenül.
-Látnod kellene az arcod...
Harry is elvigyorodott.
-Nem tudom te milyen arcot, vágnál, ha a valakit, akit már 6 éve nem láttál, haza jönne és köszönés helyett pofon vágna a nyílt utcán.- mondta felháborodottan. A lány abba hagyta a nevetést és elmosolyodott. Közelebb lépett hozzá.
-A pofont két okból kaptad. Először is mert megbámultál- bökte mellbe tettetett felháborodással, szélesen vigyorogva, majd elkomolyodva hozzátette.- És mert nem írtál egy sort sem már évek óta.
Harry nem tudott mit válaszolni, furcsa érzés árasztotta el, mintha egy ismeretlennel beszélt volna, és mégis a szavai olyan súllyal nehezedtek a szívére, amit csak az anyja tudott elérni eddig.
-Nem tudtam, mit írjak.- felelte végül.
-Ezt nem értem- a hangja őszinte értetlenséget sugárzott- Hisz annyi minden történt velünk ez alatt az évek alatt...
-Nem azért..- elfordult tőle, s helyette a cipőjét bámulta makacsul.- Egy idő után olyan érzés volt, mintha ....mintha...- nem tudta hogy fogalmazza meg, Hermione megtette helyette.
-Mintha egy nem létező személlyel leveleznél, mintha a múltunk, az emlékeink csak kitaláció volna, egy ijedt kisgyerek fantáziájának szüleménye, aki egy új világba csöppent, s teljesen egyedül maradt.- a hangja egészen elhalkult, s szemei mereven tekintettek a távolba, gépiesen vakargatta a macskája fülét.
-Igen,- lehelte.- Túl sok minden változott meg, túl rövid idő alatt, és ez megrémített.
-Engem is- Hermione szeme újra tiszta lett, s most a fiú felé fordult.- Nem akarom még egyszer átélni azt a magányt, amit akkor.
-Én sem- mosolyogta erőtlenül. -És nem bámultalak- tette hozzá újra visszanyerve régi vigyorát. A lány játékosan megütötte a vállát.
-De igen.- makacskodott felnevetve, mintha újra visszatért volna belé az élet.- Nem néztem rád, de attól még éreztem...
-Nem tudtam, hogy te vagy az! -védekezett.
-Attól még szemtelenség bámulni egy ifjú hölgyet.- mondta kihúzva magát, orrát magasba emelve. Harry elnevette magát, felszabadultan, s megkönnyebbülve. Talán a Hermione még sem változott annyit.
-És milyen volt az iskola? Milyenek a franciák? Biztosan piszkosul előkelőek és gazdagok.- mondta, kíváncsi volt a feleletre, sok minden függött tőle.

Ott az állomáson, látva a többi lányt, biztosra vette, hogy elvesztette a legjobb barátját azon a napon, s most egy elkényeztetett libát fog vissza kapni . Tartott tőle, hogy az évek alatt a vadság, a lázadó tűz, amit annyira szeretett benne, már eltűnt, s talán már nem is akar szóba állni egy ilyen csóró suhanccal. A franciáknál bizonyára előkelő körülmények közt élt, s most vissza kellet jönnie ebbe a porfészekben, ahonnan gyermekként annyira elvágytak.
-Tévedsz! Amilyen gazdagok, olyan sznobok és irigyek. A többi lány az őrületbe kergetett az állandó nyafogásával. Egyfolytában panaszkodtak az étel, a ruhák miatt, miközben jól tudták, hogy otthon mennyien éheznek, fáznak, és halnak meg- a mondat végére eltűnt a hév a hangjából.- Hiányoztál.
A fiú felé kapta a fejét, már nem is emlékezett rá, milyen szabad szájú a lány. Mindig kimondja, amit gondol. Ő már rég hozzá szokott az itteni illendőséghez, beletörődött, s most, hogy a lány visszatért, újra felébredt benne a régi kétség. Miért kell ez a sok szabály, miért ne beszélhetne, amit csak akar?
A lány még nem tudta, hogy a dolgok mennyire megváltoztak, s valószínűleg nem is érdekelte volna igazán. De Franciaországban bizonyára máshogy működtek a dolgok. S mintha a lány kitalálta volna gondolatait.
Megállt és felé fordult, lerakta a macskát a földre.
-Nem telt el nap hogy ne vágytam volna vissza ide, Végre ne várják el tőlem, hogy tökéletesen viselkedjem a nap minden percében. Elegem lett. Képtelen vagyok kalitkába zárva élni.
Harry elmosolyodott, tudta, előbb utóbb a lánynak rá kell majd döbbennie itt sem lehet szabad s tehet, azt, amit akar. De rá ér még megtudni.
-Nekem is hiányoztál.- a lány viszonozta a mosolyt.
Jó érzés volt őszintén beszélni valakivel. Már évek óta nem mondhatta ki, a véleményét, s most talán, vele majd megteheti. A gondolatok, melyek már súlyos teherként nehezedtek a lelkére, most talán...talán vele megbeszélheti kockázat nélkül. Régen annyi mindenben egyet értettek, talán még mindig így van.
Hermione mesélni kezdett a Bauxbatonsról, hogy eleinte milyen nehéz volt megszokni, milyen magányosnak érezte magát. A csínytevésekre, amivel a többi lány idegeire ment, az ottani helyzetről, Voldemortról és a Francia miniszterről, akivel volt szerencséje találkozni, és aki, szerinte, egy felfuvalkodott gerinctelen alak.
Ugyan azzal a szenvedéllyel beszélt, mint régen. Jó érzés volt tudni, hogy talán valami sosem változik.