A lány az elkövetkezendő két napban csak feküdt az ágyán és gondolataiba merült egészen. Sorra vette a napokat, amelyeket itt töltött. Szörnyű érzés kerekedett felül benne.

Mikor megtudta, hogy nyárra vissza kell jönnie ide, a szívében két érzés viaskodott. Egy részről boldog volt, mert láthatta Harryt, remélte, hogy újra élheti a kalandokat, a régi emlékeket. És másfelől pedig, félt, rettegett tőle, hogy újra magába szippantja ez a város, újra csapdába esik. Hogy megfosztják a szárnyaitól, és már sosem lehet szabad többé. De legalább Harryvel lehetett, mert együtt semmi sem tűnt olyan reménytelennek gyermekként.

Visszajött, s a régi érzés újra beköltözött a szívébe, újra a fiúval töltötte minden idejét, és boldog volt. Érezte azt a lázadó tüzet, újra lángra gyúlt. Látta, hogy Harryben is felszabadul valami a régi ösztönök közül. Már kezdte elfeledni a gondokat, már azt hitte minden a régi, a távol töltött évek csupán egy rémálom részei…

De most mindez semmivé lett.

Először nem értette, miért néz rá hirtelen másként. A pillantás csupán egy másodpercig tartott, s ő azt hitte csak képzelete játszik vele. Aztán megismétlődött újra és újra egyre hosszabban és nyíltabban. Aztán mikor Seamus kikelt magából, kezdett megfogalmazódni benne. Mikor ott feküdtek a tóparton, Harry tekintete, ahogy bámulta őt, megértette. De nem akarta tudomásul venni, olyan lehetetlennek tűnt, olyan képtelennek.
Túlságosan is jól olvasott a gondolatai közt, és Harry sosem tudta rejteni az érzelmeit. Azok a smaragd szemek olyan bolondul őszinték, és ami mögöttük rejlett az fájdalmas volt.

Azok akadály nélkül felfedték, a fiú vágyait és álmait. Ő megijedt, megrémült ettől az ismeretlen érzéstől. Félt, hogy ez az érzés tönkre teheti a barátságukat, az egyetlen dolgot, ami még itt tartja őt ezen az átkozott helyen, ami még életben tartja.
De az a pillantás félre értehetetlen volt.
Rettegett tőle, hogy Seamus-nak igaza volt. Hogy valóban csak afféle verseny része volt köztük, ki ér előbb célba és kaparintja meg őt, mint valamiféle díjat. Csak fölhasználta a régi emlékeket, tetette, hogy még mindig a barátja, pedig szó sem volt barátságról. A régi érzelem már talán rég kialudt, s új lobbant a helyén, erősebben és hatalmasabban.

Talán a legjobb lenne, ha azt tenné, amit mindenki elvár tőle és úgy viselkedik, ahogy az ő szerintük illő. Hagyja, hogy elfojtsák a vágyait, hogy kalitkába zárják, s a végén oda adják valakinek, akit érdemesnek tartanak rá. Hogy szófogadó lány legyen, aztán pedig hűséges feleség, aki sosem kérdez, hagyja, hogy elnyomják.

Egész életében semmi mást nem akart csak szabad lenni, elszökni innen messze, ahol nincsenek határok, mindenki egyenlő, minden szabad. De mindennek Harry nélkül már nem volt értelme. Képtelen lenne boldogan élni nélküle, még ha szabadon is tehetné, amit akar.
Egy új életről álmodott, ahol gondok nélkül élhet, tűz éget a szívében. Meddig tart még ez a fájdalom? Úgy szeretne élni már, ahogy ő akar, szabadjára engedni az elfojtott vágyakat, eltörölni a fojtogató múltat, életre kelteni a reményeket, melyek egyre halványodnak, félt, hogy végül teljesen eltűnnek, magukkal temetve tüzet, összetörik a szívét..

***
Szombat reggel korán felkelt és hozzá látott a vendégszoba kitakarításához. Az elkeseredés csak nőt a szívében, s lassan kezdte érezni, hogy álmai értelmüket vesztik.
Egyszer talán majd képes lesz elfeledni őket.
Meghozta hát a dönttést, ami a legésszerűbbnek tűnt.
Úgy döntött, hogy feladja az álmait és megadja magát. Nincs más választása, csak így szabadulhat a fájdalomtól.


5 óra felé Sirius elment, hogy az állomáson fogadja barátját. Egy óra sem telt bele s mindketten ott álltak a vendégszoba ajtajában. A férfi mosolygott, Hermione eldobta a rongyot, amivel eddig a port törölgette az ablakpárkányról és megölelte.
- Örülök, hogy itt vagy!
- Én is. - Szelíd hangja megnyugtatta a lány zaklatott szívét, hátrált egy lépést. - Alig ismertem rád! Hiszen már kész hölgy vagy!
Hermione halványan elmosolyodott. Ha Lupin tudná, hogy ez a tény az oka oly sok keserűségének.
- Siess, nyolcra ott kell lenünk a Godric Hollow-ban - mondta Sirius és lekísérte Remust a földszintre.

A lány átsietett a szobájába és neki látott a készülődéshez. Elment, gyorsan lezuhanyozott és hozzálátott az öltözködésnek. Szívébe újra rettegés költözött, most látja Harryt azóta először, félt, netán a fiú nem adta föl és jelenetet rendez mindenki előtt. De nem volt mit tenni, muszáj elmenni a vacsorára.
Nézte magát a tükörben, ahogy fésülte a haját. Végig nézett magán, ruhája is elárulták az átalakulás, ez volt a célja. Hogy mindenki lássa mivé vált, hogy mire kényszeríttették őt.
Az ő döntése volt, hogy végül meghajol, mégis megrémítette.
Ez a átalakulás talán végleges.

***

Pontban nyolckor már ott álltak Potterék ajtajában. Lily nyitott ajtót, és mosolyogva fogadta a vendégeket.
Bekísérte őket az előszobába, ahol a kandalló előtt ott ült James egy pohár itallal a kezében, amelyet gondolataiba merülve bámult. De amint meglátta a vendégeket felállt s köszöntötte őket jó kedélyűen.
- Rég nem láttalak Holdsáp. Borzasztó sovány vagy! - veregette hátba barátját.
- Hát igen, ezek az átkozott rendeletek, egyre csak megkeserítik az életem - mosolyogta szelíden.
- Nem baj majd mi felhizlalunk itt, ne félj! - mondta Lily vidáman. Mindnyájan letelepedtek a nappaliban, s a házigazda itallal kínálta őket.
Hermione ott ült a kanapé végén térdeit bámulva makacsul.
- Remélem következő vasárnap is vendégül, láthatunk.
- Az remek lenne - bólintott Lupin.
- Áh Harry! - kiáltott fel Lily - Már épp szólni akartam, hogy megérkeztek Siriusék.
Hermione felkapta a fejét a név hallatán.
Harry belépett a nappaliba, pillantása először Hermionéra vetődött, a lány viszonozta, majd elfordult tőle ridegen. A fiú illőn üdvözölte a vendégeket, de mielőtt leülhetett volna...
- Harry, Hermione segítenétek egy kicsit, és megterítenétek? – kérte Lily. A nő nem volt ostoba látta, hogy valami nincs rendben kettejük közt. Gondolta ezzel, ad nekik pár magányos percet, hogy megbeszélhessék a dolgokat. Nem bírta nézni, ahogy fia szenvedett, már napok óta és nem volt hajlandó elmondani miért. Pedig mindent elmondott az anyjának, mindig. Nem értette ez az alkalom miért más, mint a többi. A viselkedéséből valami nagyon nagy bajra gondolt. Fia már egy ideje furcsán viselkedett, de most szinte alig beszélt, és folyton a szobájában volt. Ráadásul mikor megtudta, hogy ma Siriusék jönnek vacsorára egészen belesápadt. Hiába kérdezte mi baj van, ő nem válaszolt.

Harry szó nélkül eltűnt a konyhaajtó mögött, Hermione tétovázva követte, hátán érezve Lily kíváncsi és Sirius gyanakvó tekintetét.
Belépve láthatta, hogy a fiú ott támaszkodik a mosogatónál, összefont kézzel és őt bámulja. A lány úgy tett mintha nem venné észre és odalépett a konyhaszekrényhez, hogy magához vegye a terítőt.

Harry egyfolytában bámulta. Hermione teljesen megváltozott. És ez nem csak a viselkedésére vonatkozott. Amióta az állomásról hazajöttek, nem látott rajta szoknyát. Most pedig egy fekete szoknyát viselt, egy kék meglehetősen ízléstelen kardigánnal, s alatta egy egyszerű, bordó felsőt. A haja szabadon lógott hátul, a hátát verdeste.
De a legrémisztőbb változás az a szemén történt. Az egykor csillogó élettelteli szemek, most tompák és szomorúak voltak. Üresen bámult el a fiú mellett, mintha az nem is létezne. Úgy tűnt Hermione nem kíván beszélni vele, sőt, észre sem akarja venni őt.

A lány felkapta terítőt, de Harry rátette a kezét. Hermione elengedte, és a tálcáért nyúlt, amin a poharak álltak. Úgy tűnt makacsul elhatározta, nem vesz tudomást Harryről, fogta a tálcát és hátat fordított neki.
Harry nem tudta tovább tűrni, nem tudta elviselni tovább ezt az állapotot. Elkapta a lány csuklóját, és maga felé fordította, a tálca vészesen megremegett a kezében. Hermione neki ütközött az asztalnak, nem tudott merre menekülni.
- Beszélnünk kell - sziszegte fojtott hangon.
- Nincs miről beszélnünk! - kitartóan elnézett a feje mellett.
- Képtelen vagyok tovább elviselni ezt! Beszélj velem! Üss meg! Nem érdekel! Csak csinálj valamit!
- Nem értem, miért nem vagy képes elfogadni, hogy nem akarlak többet látni! - Dühösen nézett rá, egyenesen a szemébe.
- Mert szükségem van rád!
- Hat évig kibírtad nélkülem, most is menni fog. - Szabadulni próbált, de csak azt érte, el hogy a poharak vészjóslóan összekoccantak.
- Ezeken az éveken át nem értettem mi hiányzik az életemből, mi az, ami segít elfeledtetni a gondjaimat. És akkor egyszer csak újra beviharzottál az életembe és minden értelmet nyert. Újra éreztem, azt, amit az elmúlt években nem. És még többet is. Szükségem van rád, most már nem tudok nélküled élni, képtelen vagyok rá! – Engedte el.
- Miért? Miért teszed ezt velem? - A hangja elhaló volt, a szemei gyanúsan csillogtak. Miért nem tudta elereszteni? Miért kínozza még mindig?
- Mit? Ez az igazság. Te akartad hallani, hát tessék, itt van.
- Nem akarok díj lenni, egy verseny főnyereménye, amit megnyersz.
- Miről beszélsz?
Hermione elindult a konyha pult felé. De megtorpant egy lépés után.
- Amit Seamus mondott, hogy....
- Seamusnak csak egy valamiben volt igaza csak. Valóban vágyom rád, de nem azért, hogy legyőzzem a többieket, eszembe se jutott. Ez az érzés mélyebb, a szívemig hatol és kínoz, mert képtelen vagyok megváltoztatni, hiába tudom, hogy ezzel csak fájdalmat okozok neked. - Közelebb lépett, Hermione még mindig nem fordult meg.
- Mond, mit érzel igazából, mond el az igazságot! - suttogta.
- Az igazságot? De hisz eddig is csak azt mondtam. Szeretlek, mert szükségem van rád. Veled szabad lehetek. - A fiú keze átkúszott a derekára, és megfordította a lányt, miközben az még mindig a kezében egyensúlyozta a tálcát.
- Komolyan ezt érzed? - kérdezte.
- Ezt.
- Nem akarsz kihasználni?
- Soha sem tennék ilyet.
- Hát akkor mire vársz? - Harry elvigyorodott, lehajolt, és megcsókolta. Semmihez nem fogható érzés volt, érinteni az ajkait, érezni őt ennyire közel.
A lány neki tántorodott az asztalnak, de viszonozta a csókot. Meglepő érzés lett úrrá rajta. Egyszerre, mintha felszökött volna a láza, a fülében furcsa harangok zúgtak, mintha a gondolatai elszálltak volna. A feje teljesen üres lett, mintha repülne, a végtelen felé, megállíthatatlanul.
Kezdte érezni, mit magyarázott a fiú, a vére forrt, s a lélegzete is felgyorsult. Érezte, hogy a fiú szíve is hevesebben ver a mellkasában, a szívük mintha ugyan arra az ütemre vert volna, érezte, hogy a lábai elgyengülnek, nem tudta még meddig képesek megtartani őt.
A csók kezdet egyre vadabb és szenvedélyesebb lenni. Érezte, hogy fürge ujjak gombolják a kardigánját, ahogy az lecsúszik a válláról, a bőrén érezte a következő érintést, a felsője alatt. A fiú ajkai elhagyták a száját és most a nyakán érezte őket, beleborzongott ebbe az új érzésbe, ami lassan eluralkodott rajta. A kezével együtt a poharak is remegni kezdtek, és egymáshoz koccantak, érezte, hogy a fiú elmosolyodott. A következő percben az ujjai már a combján voltak, majd hirtelen megragadta és felültette az asztalra. Ugyanazzal a mozdulattal tovább siklottak a szoknya alá. Hermione végkép föladta, és a tálca lehanyatlott a kezéből, majd hangos csörömpölés közepette a poharak csúfos véget értek a padlóval találkozva.
De ők mintha meg sem hallották volna, másodperceken belül, a fiú keze elkalandozott a szoknyája alatt, a lány kezével körbe fonta a nyakát, majd beletúrt a hajába, a lábai átfogták a csípőjét, és közelebb húzta magát. A szenvedély csak egyre nagyobb lángra gyúlt, mintha a levegő is felforrósodott volna.

-MI A FENÉT MŰVELTEK? - Hallották James dühtől remegő hangját. Abban a minutumban mindketten megdermedtek és az ajtó felé kapták a fejüket. A nagy hévben el is feledkeztek róla, hol is vannak. S most mind a négy felnőtt ott állt az ajtóban dühös, Lupin részéről pedig döbbent arccal. Bizonyára meghallották az üvegcsörömpölést, s jöttek megnézni mi történt. De álmaikban sem számítottak erre a látványra az biztos.

Sirius a maga részéről legszívesebben most ebben a szent percben puszta kézzel fojtotta volna meg keresztfiát, de a látvány megbénította. Akármennyire nem mutatott melegséget fogadott lánya iránt, ez még nem azt jelentette, hogy nem is érez semmit. Ha nem is vérszinti, de akkor is az apja volt, s mint ilyen minden áron védelmezni akarta. Azt hite mindenre gondolt már, ami csak bánthatta Hermionét, s próbálta elzárni ezektől, elküldte őt egy másik országba más szabályokkal. De most, hogy visszajött, úgy tűnt magához vonzotta az egyetlen dolgot, amire nem gondolt. Harryt.

James és Lily is egyre fokozódó dühvel álltak a helyükön. Az első döbbenet elmúltával, csak úgy röpködtek a kérdések és a szörnyűbbnél szörnyűbb gondolatok, feltételezések.
Lily a legkevésbé sem számított erre. Az ő szemében a két fiatal még mindig csak gyerek volt, azt hitte, csak összekaptak valamin, beszélgetnek egy kicsit, és majd kibékülnek, ahogy régen is. De azok az idők már elmúltak, a látvány minden esetre tudatta vele, hogy fia már rég nem az a kisgyerek, akinek szerette volna hinni.
James dühös volt, ő sejtette, hogy valami ilyesmi fog történni. Látta Harryn, ő tudatában volt mindannak, amit felesége figyelmen kívül hagyott: a tinédzser hormonok.
Próbálta figyelmeztetni a fiát, ugyan nem mondott semmi közvetlent, mégis azt hitte érthetően fogalmazott. De a jelen helyzet szerint még sem így volt.

Lupin csak állt ott zavartan, úgy tűnt sok minden változott, amíg távol volt. De barátai arcát elnézve erről az egy változásról ők is lemaradtak.

Mindkettő ijedten nézett vissza rájuk, némán mozdulatlanul. Az arcokból ítélve nagy bajban voltak, nagyon nagy bajban. Mindkettőjük tekintete Sirius arcára siklott, követték a pillantását, amely Harry kezén nyugodott. A fiú azonnal kirántotta a kezét a lány szoknyája alól, s Hermione lefejtette lábait a fiúról.
- Köszönjük a vendéglátást, Lily, azt hiszem jobb lesz, ha elhalasszuk a vacsorát egy másik időpontra.- mondta Lupin szelíden, látva Sirius arcát, jobbnak látta mielőbb biztos távolságba helyezni őt Harrytől. Lupin intett a lánynak, miután Sirius kiviharzott az ajtón, James követte, Lily ijedten nézett utánuk, majd egy szemrehányó pillantást vetett kettejükre ő is eltűnt.

Hermione elengedte a fiút és lecsúszott az asztalról, már amennyire tudott, mert Harry annyira közel állt. Lesütött szemmel eloldalazott mellette, de a fiú elkapta a kezét.
- Nem bántam meg! - mondta, Hermione visszanézett rá és elmosolyodott.
- Én sem.- Egy puszit nyomott a fiú ajkára és kiment a házból. Harry csak állt ott, s megpróbált felkészülni a várható veszekedésre, de valahogy még sem félt annyira. A tudat, hogy az előző percek megtörténtek, megnyugtatta, azért az öt percért bármit elviselt vezeklésül.
Aztán csapódott az ajtó, s megjelent az apja, s mögötte az anyja is.
- Megmagyaráznád, mi volt ez? - kérdezte fojtott hangon.
- Nem tudom, miért vagytok úgy kiakadva, nem történt semmi égbekiáltó arcátlanság.
- Még hogy nem történt SEMMI? - horkantott fel a férfi. - Bocsáss meg, ha tévedek, de az imént nem te voltál az, aki az állítólagos legjobb barátját csókolgatta az asztalomon.
- És mi van, ha igen. Nem a ti dolgotok, hogy mit csinálok.
- De igen, amíg azt az én házamban teszed, az én barátom lányával.
- AKKOR ELMEGYEK INNEN!
- És mégis hová mennél? Nincs senkid rajtunk kívül, nem vagy elég képzett, hogy megvédd magad, ha kikerülsz az utcára, meghalsz!
- James...! - szólt tétován Lily és szemével könyörgött férjének, hogy nyugodjon le egy kicsit.
- Képtelen vagyok felfogni miért ekkora ügy ez! - kelt ki magából a fiú. - Miért vagytok úgy ellene?
- Túl fiatalok vagytok, meggondolatlanok és forrófejűek...
- Nem ez az igazi ok...
- NEM AKAROM, HOGY TÖNKRE TEDD AZ ÉLETED! - förmedt rá, de az arca a mondat elhangzása után megváltozott, mintha megbánta volna szavait.
- És mégis miért tenné ez tönkre az életemet, mond! - Tett egy lépést apja felé, az arcán látszott, hogy nem fogja megadni magát, pimaszul bámult apja szemeibe.
- Mert ő nem hozzád való! - Fogyott ki a türelemből James. - Mert állandóan bajba kever, mert belecsábít a rosszba, elveszi az eszed!
- Nélküle is állandóan bajban vagyok. Mond el az igazat! - kiabálta. - Az a bajod, hogy a szomszédok pletykálni kezdenek majd, hogy a híres James Potter fia…meg Black lánya…botrányos! - gúnyolódott, utánozva a pletykálkodó öregasszonyok hangját, s még mindig közeledett apja felé. - Vagy nem így van apa? Mond mi az, amitől ennyire tartasz!
- Az igazat akarod? Az igazság az, hogy nem akarom, hogy egy halálfaló ivadékával szűrd össze a levet! Hogy aztán tönkre tegye az életedet, a jövődet. Mert, ha ez kitudódik, nem csak Siriust, de téged is tönkre tehet. Az emberek nem tűrik a maga fajtáját, ahogy azt sem, ahogy viselkedik, mint egy közönséges…!
- James! - csattant fel elhaló hangon, könnyekkel a szemében Lily.
- Mint egy mi? Hát tudod mi, apa? Engem nem érdekel, még ha Voldemort lánya lenne, sem! Mert én képes vagyok szeretni, őt elfogadni. Nem érdekel honnan jött, mert a múltjáról nem tehet!
- Meg fogod bánni! A vér talán nem minden, de előbb utóbb kiütközik… - Most már olyan közel állt egymáshoz apa és fia, hogy az orruk szinte összeért, mindkettő szeméből ugyanaz az ádáz indulat sugárzott.
- Azt kívánom, bár hallanád magad! A nagy James Potter, aki az egyenlőségért küzd már évek óta, s aki nélkül nem tartanánk ott, ahol ma vagyunk. Képtelen vagyok elhinni, hogy valamikor büszke voltam rád, most pedig… Már rég nem az vagy, aki voltál. Te sem vagy különb a halálfalóktól, Voldemortól. Ugyanúgy megítéled az embereket.
- Harry! – Lily hangja kétségbe esett volt, fia pillantásra sem méltatta egyiküket sem, kiviharzott a konyhából.
Lily sápadtan rogyott egy székre s az ajtót bámulta, melyen keresztül Harry távozott. Titkon büszke volt fiára, mert érezte, hogy annak igaza van, de képtelen lett volna ezt kimondani, James arcába vágni.
Úgy hitte erre saját magától, kell rádöbbennie, s a fia szavai talán segítenek majd neki ebben.